Lengyel Tamás
Hadd meséljek a következőkben a kedves érdeklődőknek Robinson Crusoe magyarországi viszontagságairól. Más szóval, arról, hogyan változott meg a derék kalandor története azoknak a magyar fordítóknak az áldásos munkája révén, akiknek a pennáját vagy billentyűzetét néha a kényszer, máskor a kreativitás vagy hasonszőrű kalandvágy vezette. Természetesen, nem fontoskodni szeretnék, réseket keresve a magyar műfordítás fényes pajzsán, ezért nem is kötök majd össze fordításokat a magyarítók nevével, úgy ne tűnjön, hogy bárkit (följebb vagy lejjebb) minősíteni igyekszem. A vizsgálódásomat, mint eszközt szentesítő egyetlen cél vagy szándék a kíváncsi kutakodás azt illetően, hol húzódnak a fordítás határai.
(a cikk a videó alatt folytatódik)
Defoe: Robinson - Hangoskönyv, III. rész
A vizsgázó diák más Robinsont olvasott?
A Robinson Crusoe hangoskönyvem befejezése után, és újra olvasva a Defoe-regény első részéhez írt jegyzetet, úgy éreztem, látnom kell, mi van odaát, a saját fordításomon túl. Az ezután tett felfedezések viszont reményeim szerint egyben rávilágítanak, hogy a műfordítások világa lényegesen változatosabb, ad abszurdum izgalmasabb, mint azt az olvasó elsőre gondolhatná. Persze, Daniel Defoe háromszáz éve világhírű regénye, alighanem mindmáig bolygónk egyik legtöbbször lefordított könyve, így érthető, hogy se szeri se száma, hányszor ültették át magyar nyelvre. De gondolta volna bárki, ha összevetjük ezeket a magyar változatokat, gyakorlatilag nincs köztük két teljesen azonos?! És amikor különbségekre gondolok, az alatt nem a nyelvezet vagy stílus, hanem a tényleges történet eltéréseit értem. Mondhatnánk, ahány ház annyi Robinson. Más szóval, ha két olvasó nekiáll megvitatni ugyanazt a regényt, nem biztos, hogy közös nevezőre jut. Továbbmegyek, megeshet, hogy a vizsgázó diák más Robinsont olvasott, mint a tanára, na és az már gáz.
De hogyan is lehet ez?
Ha olyan művet fordítok, aminek van előzménye, más magyarítás, azt a mást sosem veszem kézbe sem munka előtt, sem közben, sőt jellemzően utána sem. Ugyanakkor, ha hangoskönyv is létezik róla, akkor abba előbb-utóbb belehallgatok. Na, mármost – mint az első Robinson-blogomban írtam, azt régebb óta tudtam, hogy van a Robinsonnak olyan „istentelen” magyar változata, ami a pártállami cenzúra kényszer-diétáján több tucat oldalnyit karcsúsodott –, nagy volt viszont a meglepetésem, amikor egy általam roppant nagyra becsült színművész tolmácsolásában egy olyan Robinson változattal találtam szembe magam, aminek a végéből hiányzik úgy 40 oldalnyi. Ráadásul, az így támadt hiátust eldolgozandó a delikvens, akinek a kiléte előttem is rejtve maradt, annál a mozzanatnál, amikor Robinson elhajózik raboskodása színhelyéről, hozzákanyarított egy „kis színest” a történet végéhez, eképp: „Első utunk az volt, hogy elmentünk a spanyolokért és felvettük őket a hajóra, könnyes szemmel mondtak köszönetet. A legboldogabb azonban Péntek volt, mert apját is magunkkal vittük a nagy útra.” Defoe után szabadon, mondhatnánk erre, de olyannyira szabadon, hogy az első és eredeti regényben hasonló sem szerepel. S akkor fordítás ez még vagy ferdítés?
Ilyetén anomáliákkal szembesülve találtam elérkezettnek az időt, hogy fejembe csapjam képzelt Poirot-kalapom (megpödörjem Poirot-bajuszom), és Robinson barátunk magyarországi nyomaiba szegődjek. Tapasztalt irodalmi magánkopó első útja hová is vezethet ilyenkor másfelé, mint a bizonyítékraktárba, ez esetben az Akadémiai Könyvtárba. Nem láttam szükségét, hogy egész 1844-ig, az első fordításig visszamenőleg feltárjam a tényeket, inkább csak az utóbbi 100-120 évből vettem tüzetesebben szemügyre úgy féltucat mintát, és bizony a Robinsonok ilyen sokszínű felhozatalára nem számítottam. Egyetlen pontos fordítás mellett, léteznek ugyanis diákolvasmánynak szánt zanzásított változatok, más fordítók ilyen-olyan szándékból eredő átdolgozásai, átiratai, illetve a már említett szocialista realista kényszermagyarítások, és még azok sem egyformák. Az egyik ilyen, részben megnyirbált változat, A teljes nagy Robinson, ugyanis egyben számos fejezettel hosszabb is, mint az általunk ismert klasszikus regény, amiben mellesleg egyetlen árva fejezet sincs.
No már még! nemcsak megrövidítették Defoe-t, hanem hozzá is loptak a regényéhez?
Nem, nem ezt történt. Bár az újabb fejezetekben sem hiánytalanul, mégis legitim módon adaptálja a nagyközönség által kevésbé ismert Robinson Crusoe további kalandjai című folytatás-regényt. Így már van egy a szokottnál közel kétszer vaskosabb Robinsonunk is. „Hál’ Istennek, vagy hogy, hogy nem, elvtársak,” utóbbi fordító a Robinson Crusoe élete és meglepő kalandjai alatti gondolatai, álmával az angyali világról című esszégyűjteményt, amelyben Defoe a Robinsont már inkább csak márkanévként használta a jobb eladhatóság céljából, szóval, ezt a művet nem csapta hozzá egy még teljesebb, még nagyobb Robinsonhoz. De mi van itt kérem? Hány eredeti Robinson könyv, és hányféle fordítás?
Ki bírja ezt intelligenciával? MI?
Eszembe ötlött, a kutakodás egy következő logikus lépése – bevetni a legmodernebb nyomozati eljárást. Meg is kértem egyik mesterségesen intelligens barátunkat, kutassa fel a legjelentősebb tartalmi különbségeket az Internet hálóján fennakadt teljes fordításokban. Az általa vizsgált hét ilyen munka közt különbségeket talált a kulturális adaptációban (bizonyos fordítók a magyar olvasók számára ismeretlen fogalmakat helyi megfelelőkkel helyettesítették, míg mások megtartották az eredeti kifejezéseket), a didaktikai elemekben (egyes átdolgozásokban hangsúlyosabbak a tanulságos, erkölcsi üzenetek, amelyek a fiatalabb olvasóközönség nevelését szolgálják), Péntek karakterében (a fordítások között eltérés mutatkozik Péntek nevének és jellemzésének módjában, ami befolyásolja a karakter és a közte lévő kapcsolat dinamikáját), a leírások részletességében (a teljes fordítások részletesebben írják le a sziget környezetét és Crusoe mindennapi tevékenységeit, míg az átdolgozások gyakran leegyszerűsítik ezeket a részeket), a vallási elemekben (néhány fordításban a vallási elmélkedések és utalások hangsúlyosabbak, míg másokban ezek kevésbé jelennek meg), még a párbeszédekben is (a dialógusok stílusa és hossza változhat a fordítások között, egyesek hűen követik az eredetit, míg mások rövidítik vagy módosítják azokat). Ami érdekes, hogy az MI által vizsgált hét könyvből csak egy szerepelt az én korábbi 6-os listámon.
A párbeszédek stílusának és hosszának eltérései további kíváncsiságot keltettek bennem és bér tisztában voltam vele, hogy a korszerű eljárásoknak is megvannak a buktatói, arra kértem az MI-t, vessen egybe két hasonló dialógust. Ez pedig kiválasztott két részletet, mely „Robinson és Péntek első találkozását követő kommunikációjára összpontosít”.
Eszerint az első fordítás így hangzik: „– Mi a neved? – kérdeztem tőle. – Péntek – felelte, mert azon a napon találtam rá. – Hajlandó vagy velem maradni? – kérdeztem. – Igen, igen – felelte lelkesen –, egészen halálig.”
A második fordítás pedig így: – Hogy hívnak? – kérdeztem. – Péntek – mondta, mivel aznap leltem rá. – Maradsz velem? – kérdeztem. – Igen, igen – válaszolta lelkesen –, míg meg nem halok.”
Újabb meglepetés, nemcsak azért mert az eredeti regényben nincs ilyen párbeszéd, hanem mert ez híján is lenne minden logikának. Tény, hogy Crusoe a találkozásuk napjáról nevezi az indiánt Pénteknek, ez viszont nem megbeszélés tárgya és nem is lehetne, hiszen egyrészről a bennszülött azt megelőzően semmilyen idegen nyelv tanulmányt nem folytatott, hacsak nem kannibál módra, étkezési célból, másrészről, Péntek azt is bajosan sejthette, hogy nem szombat van. Ám senki bűnösségét sem alapozhatjuk holmi szóbeszédre, megkértem hát az MI-t, hogy adjon meg pontosabb szövegkörnyezetet, melyik fordítások mely részeiből idézett pontosan, de kitérő választ adott. Mivel a gyanúm erősödött, megpróbáltam sarokba szorítani és utasítottam, hogy nevezze meg konkrétan az elkövetőket, mire ő csak három feltételezett tettest volt hajlandó megemlíteni, és köztük első helyen Lengyel Tamást, vagyis engem. Ez ám a fordulatos „agatakriszti”, mikor a nyomozóról kiderül, hogy ő a szöveggyilkos. De mielőtt még a kafkai helyzet áldozatául esnék, hadd kérjem, hogy MI-vel ne vadásszunk verébre, se fordítóra, úgy látszik, hajlamos mellé lőni. A fenti párbeszéd-bűnt ugyanis én biztosan nem követtem el, ha nem is vagyok teljesen ártatlan.
Következzék hát végül az optimista fordító és a majdnem tele Robinson-regény esete. Hiszen a sok oknyomozás során jöttem rá, hogy magamnak sem sikerült teljes fogást találnom Robinsonon. Elém is odakerült az a banánhéj, vagy a fordítói gépezetembe az a kavics, amivel 20 éve nem nagyon törődtem, de amiről most már kezdem azt hinni, maga Defoe okkal hajigált szanaszét ezt-azt, hogy fordítók hadát zavarja össze időn és téren át. Említettem már a napjainkban egyetlen, hiányos fordításban elérhető Robinson Crusoe további kalandjait. Az eredeti Robinson regény utolsó harmadában felbukkanó spanyolok történetét ott mondja el roppant részletesen a szerző, sok egyéb kaland mellett, de szertelenségből vagy szerkesztetlenségből kifolyólag Defoe benn hagyott erről a történetszálról úgy egy oldalnyi ízelítőt az első könyv végén is. Én pedig meginogtam és a teljesség szándéka ellenére hibát követtem el, amikor – úgy érezvén, itt ebben a könyvben megbontja a regény lezárásának összetartó erejét, és a folytatásban úgyis részletesen szó van róla – ezt az oldalt kiszerkesztettem a fordításomból. Így történt, kérem, hogy egyszer csak (mint a filmben, mikor az amnéziás bérgyilkos ráébred, hogy ő mégsem porszívóügynök, vagy fordítva?) felismertem, hogy mit tettem húsz éve nyáron. Mivel a három részes Robinson hangoskönyvemben teljes fordítást emlegetek, nem lett volna korrekt, ha azok, akik a folytatást nem olvasták, nem tudhatják meg, mi történt a spanyolokkal és a renegát angol tengerészekkel, ezért végül egy kis audio-függelékkel igyekeztem kiköszörülni a csorbát.
Most pedig, hogy az apológián is túl vagyok, térjünk vissza még egy mondat erejéig a kétes eredményű nyomozásom feltárta magyar Robinson fordítások széles spektrumára, hiszen enyhe túlzással kijelenthetjük, ha összegyúrnánk a különböző magyar változatoknak az eredeti Robinson Crusoe-tól eltérő elemeit, akkor egy új és a Defoéra alig hasonlító regényt kaphatnánk. Ennek az írásnak az átfogóbb célja pedig az volt, hogy együtt csodálkozzunk rá arra a változatosságra, amivel egy magyar olvasó szembesülhet egy-egy népszerűbb irodalmi mű befogadásakor. Persze, ez más tájakon is így lehetett, mióta világ a világ. A brit Constance Garnett, sok XIX. századi orosz íróklasszis fordítója, állítólag úgy tette át angol nyelvre Tolsztoj és Dosztojevszkij műveit, hogy kettejük stílusa közt alig lehetett különbséget tenni. Így amíg Hemingway és Conrad imádták Garnett munkáit, addig Nabokov és Brodszkij a hajukat tépték, mert ők tudtak oroszul. De 2007-ben Andrew Bromfield is úgy fordította le a Háború és békét, hogy a kiadója szerint az fele olyan hosszú, de négyszer olyan érdekes lett, mint a korábbi angol változatok. Szóval, lehet, hogy amit kezdetben Robinson-káosznak hittem, az nem hiba, még csak nem is magyar sajátság, valójában csak e műfaj lényegi természete? Feltéve, hogy a műfordítást nem iparosmunkának tekintjük, hanem művészetnek.
